Ásó, kapa és gazdasági válság

Tavasz van. Egy átlagos, „mezei” kisváros éli mindennapi életét. A kertes házak körül bőven akad tennivaló. Nálunk sincs ez másképp. Tegnap este a kiöregedett, életlen kapánk hólyagokat varázsolt a tenyeremre. Reggel azzal a kemény elhatározással ugrottam ki az ágyból, hogy pótolom ezt a hiányosságot és veszek egy új szerszámot. Elég zsúfolt napnak néztem elébe és az idő kíméletlenül haladt.. Úgy négy óra tájban tudtam csak elindulni, hogy megvalósítsam célkitűzésemet.

Egyenesen a „Gazdabolt” felé vettem az irányt. Feltételeztem, hogy egy ilyen áruház bőséges választékot kínál kerti szerszámokból. Beléptem és a közelemben lévő eladóhoz fordulva, előadtam kívánságomat.
- Egy ásót szeretnék venni – mondtam határozottan.
Elvezetett egy polchoz, leemelte az egyetlen ott található ásó fejet és a kezembe nyomta.
- Ez van, - mondta, - kétezerbe kerül.
Nem vagyok a téma nagy szakértője, de azt én is meg tudtam állapítani, hogy nincs kiélezve. Miközben tanácstalanul nézegettem, odébb vezetett és egy sarokból ásó nyelet emelt ki.
- Ez pedig hétszázötven, - adta át az újabb darabot.
- Azt hiszem, hogy félre tetszett érteni engem, - mondtam kissé bizonytalanul. Én egy olyan ásót szeretnék, amivel haza megyek és neki foghatok ásni.
Nevetve ingatta a fejét.
- Hát attól félek, hogy ez így nem fog menni. Előbb el kell vinnie egy bognárhoz, aki hozzá illeszti a nyelet.
- És tessék mondani, hol találok egy ilyen bognárt? Azt már végképpen nem akartam elárulni, hogy szégyen ide, vagy oda, de fogalmam sincs arról, hogy mit is csinál egy bognár.
Egy utcanevet tudott mondani, de pontos címet nem. Viszont volt egy zseniális ötlete (legalábbis szemmel láthatóan, ő annak tartotta). Van abban az utcában egy kocsma. Ha oda bemegyek és megkérdezem az ott iszogató embereket, azok biztosan útba tudnak igazítani.

Megköszöntem a segítséget és üres kézzel távoztam. Az utcán lépdelve, folyamatosan azon törtem a fejemet, hogy miként tudom megoldani ezt a problémát. És akkor rám köszönt egy ismerősöm. Jobb híján őt tájékoztattam az éppen aktuális eseményről. Kis gondolkodás után kijelentette, hogy tud még egy olyan kereskedőt, aki ilyesmit árul. Kilenc perc volt még öt óráig. A kérdéses üzlet több mint egy kilométerre volt. Sietve elbúcsúztam és irány az új helyszín.

Most nagy hasznát vettem annak, hogy napi rendszerességgel futok három kilométert. Ha nagyon összeszedem magamat, akkor olyan öt perc átlagot tudok. Tisztában lévén képességeimmel, nekiiramodtam.

Amint közeledtem láttam, hogy egy idősebb hölgy (feltételezem, hogy a boltos mamája), éppen zárni készül az üzletet. Már messziről oda szóltam neki.
- Még nincs öt óra!
- Nincs, - kérdezte csodálkozva. - Hát mennyi az idő?
Tájékoztattam, hogy még négy perc van öt óráig.
- És Ön ide jött volna vásárolni?
- Hát igen, - mondtam lihegve. - Egy ásót szeretnék venni.
- Ásót? - kérdezett vissza, kicsit csodálkozva, de közben kinyitotta az ajtót és visszalépett a boltba.
- Nem is tudom, nézzük csak...
Együtt néztünk szét az üzlethelyiségben. Úgy, mintha mindketten most járnánk ott először.
Végül egy árva ásó nyél került elő. Ásó egyáltalán nem volt.
Bosszankodva ráztam a fejem és elmagyaráztam neki, hogy nem szerszám darabokra van szükségem, hanem egy komplett, működő, azonnal bevethető ásóra.
- Az biztosan nem megy – mondta.
- De hát miért? - kérdeztem tiltakozva. - Nem az a logikus, hogy egy nagyrészt kertes házakból álló városban, potenciálisan jelentős kereslet van ilyen termékekre? A vállalkozás pedig általában arról szól, hogy felismeri a piaci igényeket és azt igyekszik kielégíteni, a lehető legmagasabb színvonalon.
Kicsit komikusnak találtam, hogy ilyen magas röptű gazdasági elemzésekbe bonyolódom a mamával, de ő állta a sarat. Kioktató mozdulattal emelte fel mutató ujját és magyarázni kezdett nekem.
- Ha azt szeretnénk, hogy munkára alkalmas szerszámok legyenek a boltban, akkor előbb meg kell látogatni egy kovácsot, aki azt kiélezi. Ez minimum ezerötszáz forint. Utána el kell vinni a bognárhoz, aki a nyelet bele dolgozza. Az ezerötszáz alatt rá sem teszi a kezét.
- Na, és – kérdeztem én. - Lesz a boltban egy hatezer forintba kerülő használható szerszám. Amit én most boldogan kifizetnék, mert megoldaná a problémámat.
A mama összedörzsölte hüvelyk és mutató ujját és mint a mindent tudó bölcs, aki titkot árul el tanítványának, szinte suttogva mondta.
- Az beruházás! Ahhoz pénz kellene!

Elgondolkodva, továbbra is üres kézzel baktattam hazafelé. A gazdasági válság és az emberek hozzáállásának összefüggéseit kutattam. Én is vállalkozó vagyok. Ha az én területemen ennyi érzéket mutatnék az emberek gondjai iránt, akkor már réges-régen éhen haltam volna.

Könnyű a pálya széléről bekiabálni. De mit is tennék én egy ilyen helyzetben? Egyrészt legalább hat óráig nyitva tartanék. Másrészt együttműködést kezdeményeznék a kapcsolódó szakmákkal. Ha nem is lenne pénzem nagyobb készletet fenntartani, azt mindenképpen beígérném a vásárlónak, hogy némi előleg kifizetését követően másnapra elkészíttetem a kívánt szerszámot.

Biztosan sok mindent másképp tennék, - vontam le a következtetést. Holnap átugrom a közeli nagyobb városba, benézek a „multikhoz” és megveszem azt, amire szükségem van. Szóval, hogy is van ez? Itt van a nagy gazdasági válság... Lehet, hogy megérdemeljük?