Ki fizeti meg az árat?

Elromlott valami a házban. Hívod a szerelőt. Megjavítja, majd kéri a díját. Érdeklődsz a számla iránt, de ő az arcodba vigyorogva közli veled, hogy azzal bizony nem tud szolgálni.

Elmész a fodrászhoz, megszépülve távozol, de nyoma sincs, hogy fizettél.

Zsebbe megy a bérleti díj. Kézi számológépen kalkulál a zöldséges. Borítékba kerül a hála pénz. Elromlott a taxi óra. Nem hivatalosan közvetít a közvetítő.

Nem lehet tudni, hogy ki az igazi rászoruló, ki a valódi munkanélküli.

- Mennyibe fog kerülni? - Hát ennyibe...
- Ha számlát kérsz, akkor sajnos fel kell számítanom az áfát.

A világ egyik fele védekezik, és vádol.

- Nem leszek hülye ennyi adót fizetni! Hát azért dolgozik az ember, hogy mindent elnyeljen a feneketlen államkassza? Inkább egy kicsit nyugtalanabbul alszom, de meg van az elégtételem, hogy nem engedtem a sarcnak. Meg aztán egy kis adrenalin sem árt.

Az elvonásokról szóló számításaik, önigazolásképpen még a valóságot is messze túlszárnyalják.

- Szeretnék én is a hatályos jogszabályok szerint élni, de ez a jelenlegi helyzetben lehetetlen. Tudod, a nemlétező kimutatásokban nehéz hibát találni.

A gyerekek is ezt látják és gyorsan meg is tanulják. Amikor majd a gazdaság nagy színpadára lépnek, akkor méltó utódként fogják képviselni őseik filozófiáját.

A másik fele fizet. Nekik sem nyugodt az álmuk. A szorongató családi, vagy vállalkozási költségvetés feszült napokat szül. A magas adók nem engednek túl nagy mozgásteret fejlődésre, boldogulásra. A bonyolult szabályok között nehéz eligazodni. A jogkövetőknek könnyebb is hibázni.

Gyakran itt is fölmerül a kérdés: Lehet, hogy az ellentábornak van igaza? Nagy a csábítás ereje. Elvégre az ügyeskedőké a világ.

Sokan tudják, hogy másképp is lehetne. Ha mindenki fizetne, akkor nekik is csak fele annyiba kerülne. És ráadásul, ha mindenki, amit igénybe vesz, azért fizetne...

Tönkre ment valami a házban...elromlott valami a világban. De még mindig vannak, akik a szakképzett, számlaképes szerelőre várnak.