Csábító hitelkártyák

Tomi és Éva kávéztak és beszélgettek a repülőtér várójában. Egy hetes nyaralás várt rájuk a Földközi tenger egyik napsütötte szigetén. Tomi éppen a laptopját készült kinyitni, amikor odalépett hozzájuk egy hölgy és mosolyogva, udvariasan köszöntötte őket. Elmondta, hogy egy bank és egy légitársaság közös képviselője, majd megkérdezte tőlük, hogy fel tudnának-e használni két ingyen repülőjegyet a közel jövőben. Egymásra néztek és egy egyetértést jelző mozdulat után, azt válaszolták, hogy természetesen, tudnának élni egy ilyen lehetőséggel.

Alkalmi ismerősük, látva hogy vevők az ajánlatára, tovább folytatta mondanivalóját. Nincs más dolguk, mint igényelni egy hitelkártyát az általa képviselt banktól, majd kézhezvétel után vásárolni vele valamit, lehet ez akár egy jégkrém is. Attól kezdve nyitva áll számukra az ingyenes utazás lehetősége. Számos úti cél közül választhatnak a kedvünkre való időpontban. Az is kiderült a beszélgetés során, hogy a majdani kártya több mint egy hónapra szólóan, kamatmentesen tudja finanszírozni vásárlásaikat több száz ezer forint értékben. Ezen kívül folyamatos pontgyűjtési lehetőséget biztosít számukra, amely egy klubtagság révén, akár egy év alatt újabb ingyenes utazás lehetőségét is megalapozhatja.

Az előnyös ajánlatnak nem tudtak ellenállni. A beszállásig sikerült is a papír formaságokat elintézni. Úgy indultak el, hogy fejükben már a következő lehetséges utazás gondolatai kavarogtak.

Hazaérkezésük után egymást követték az események. Igaz, kicsit érdekes módon. Tomi megkapta postán a hitelkártyát, Éva még nem. Majd mindketten kaptak egy levelet, amelyben közölték velük, hogy a bank jóváhagyta kérelmüket és az elkövetkező hetekben ki fogják számukra postázni a hitelkártyát. Éva, bár még nem volt bankkártyája, kézhez vehette a légitársaság klubtagsági kártyáját. Közben Tomi plasztikját minden egyes vásárláskor bevetették, hogy gyűljenek azok a pontok.

Az akcióval kapcsolatos lelkesedést a légitársaság ügyfélszolgálatával történt telefonos beszélgetés kezdte megingatni. Kiderült, hogy az ingyen jegy igen korlátozottan vehető igénybe. A kívánt úti cél és dátum közlése után világossá vált, hogy három hónappal előbbi foglalás sem oly egyszerű. Arra a napra nincs hely, volt a válasz. Újabb időpontok következtek, hasonló eredménnyel. A „melyik napra van legközelebb” kérdés volt a legsikeresebb. Aztán a visszaút kiválasztása tovább hűtötte a lelkesedést. A hét egy napjának kivételével minden visszaútra éjszaka két órakor kellett jelentkezni a repülőtéren. Mondani sem kell, hogy a nappali, normális időben közlekedő járatra egyik hétre sem volt lehetőség.

Aki kitervelte az éjszakai járatot, saját maga biztosan nem vette soha igénybe. Pedig megérdemelne legalább heti egy ilyen kiruccanást. Gondoljunk csak bele! Felkerekedik az utazó, megérkezik az éjszaka kellős közepén az idegen országba, ahol talán még sohasem járt. Extra díjat fizet az autó kölcsönzőnek az extrém időpontos átvétel miatt. Szerencséje van, ha sikerül navigációs berendezéssel ellátott kocsit kapnia és az megfelelően működik is. Ezzel felszerelkezve már nekivághat, hogy kanyargós hegyi szerpentineken eljusson a mondjuk száz kilométerre fekvő kibérelt nyaralójához, ahol „kulcs a lábtörlő alatt”. Ez még úgy rendben is lenne. Egy kis kényelmetlenséget fel kell vállalnia annak, aki világot akar látni. De mi lesz a visszaúttal? Lehet, itt is egy kis szerencse. Mondjuk aznap még nem érkezik új vendég és elegendő késő délután elhagyni a házat. Még egy kis esti városnézést is be lehet iktatni ott, ahol a repülőtér van. De utána? Úgy este tíz óra van. Hajnali kettőig a váró kényelmetlen székein el lehet merengeni az élet dolgain.

A helyfoglalási kaland arra ösztönözte Évát és Tomit, hogy jobban átnézzék az apró betűs részeket. Egy kis számolgatás után kiderült, hogy több száz ezer forintot kellene elkölteni havonta a hitelkártyával, ahhoz, hogy egy újabb bónusz utazás közelébe kerülhessenek.
A lehetetlen feladat meggyőzte őket arról, hogy bár jól hangzik az ingyen utazás, de a hitelkártya végső soron mégsem erről szól.

Sebaj, még mindig ott van a kamatmentes vásárlási lehetőség! Tovább számoltak. A kártya éves díja egy hónapra vetítve kb. ezerháromszáz forint. A telefonos értesítővel együtt ezerhétszáz. Ehhez még hozzá jöhet az átutalás költsége, ha a megtakarítás másik banknál található. Legyen az összes költség havi kétezer. Nézzük csak mennyi a megtakarítás a kamatmentes vásárlásokból adódóan? Havi száz ezer átlag költés kamatbevétele (hiszen addig ott marad a megtakarítási számlán!) - feltételezve, hogy ez az összeg lineárisan fogyott volna el, olyan mintha a fele összeg egy teljes hónapig kamatozott volna – tíz százalék éves kamatot feltételezve, levonva a kamatadót, úgy nettó háromszázharminc forint. A két számítás összevetése évi húszezer többletkiadást eredményezett.

Kinek jó a bankon kívül ez a megoldás? Az emberek többsége enged a csábításnak. A tálcán felkínált pénzt csak el kell költeni. És aztán? Előbb csak egyszer fordul elő, hogy nem sikerül időben visszafizetni. Majd egyre többször. Egy idő után már nincs is plusz forrás. Csak a kamatok, amelyeknek a megfizetésével kell havonta megküzdeni. Mintegy büntetésként azért, mert valamikor engedtek a könnyen jött pénz igézetének.

Amikor Tomiék megkapták az első havi elszámolást, feltűnt rajta, hogy a több tízezer forintnyi negatív szaldó ellenére, egy csekély összegű kötelező törlesztés volt előírva. Eszükbe jutott a néhány nappal azelőtt érkezett reklám levél, amely arról szólt, hogy változtassák át a tartozást hosszú távú, alacsony havi törlesztéssé. Évi harminc-negyven százalék kamat. Nem is olyan rossz üzlet valakiknek. Abban már biztosak voltak, hogy nem nekik.

Téged választottalak!

Elég gyakran szoktam amolyan "küld tovább" leveleket kapni. Általában érdekes, vagy megható történetek, képek, videók azok, amelyek arra késztetik az embert, hogy másokkal is megossza a birtokába került információt. Csak az a probléma velük, hogy a hasonló leveleket kísérő és nyíltan szereplő e-mail címek adatvédelmi titkokat feszegetnek.
Most is érkezett egy ilyen küldemény. A benne szereplő történetet minden olvasómnak a figyelmébe ajánlom.

Téged választottalak!

Világhálón kering ez a történet, amely egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt. Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.

- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.
- Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicagói férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan. - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi. - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe
került volna?
Tess mosolygott... Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. No és egy gyermek töretlen hitébe.
Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.